Évtizedeket töltöttél köztünk a Mlinkóban.
Többször elmentél, de mindig visszataláltál hozzánk, és mi minden alkalommal örömmel fogadtunk. Akár beszédre, akár zenére-mozgásra tanítottad a hallássérült gyerekeket, akár nevelőtanárként segítetted őket, Téged mindig a szakmai igényesség, a tudatosság, precizitás jellemzett. A gyerekek azonnal megérezték, hogy szereted, elfogadod őket úgy, ahogy vannak – feltétel nélkül. Ebben az érzelmi biztonságban következetes voltál velük. A Rád bízott gyerekek egymással is elfogadóak, szelídek voltak. Tudásukban és személyiségükben sokat fejlődtek általad. Emlékezni fognak arra a magatartásmintára, amit Tőled tanultak.
Nemcsak munkatárs, hanem barát is voltál – néhányaknak már a középiskolától kezdve.
Próbáltuk egymást segíteni, támogatni az élet nehéz helyzeteiben. Többször megfogalmaztad, hogy Te otthon érzed magad az intézményben. Az odafigyelést, a kedvességet éreztük mi is a részedről! Hozzánk tartozol, Mesi! Mindig is hozzánk tartoztál!
Hangos kacajod másokat is mosolyra fakasztott.
Most is halljuk a nevetésed, és látjuk, ahogy felszállsz a biciklire és tovább tekersz … fiatalosan, szabadon.
